Tátrai Tibor: A technika és a gyorsaság nem ér semmit, ha nincs karizmád, jelenléted

Bányai Rudolf | 2021. 04. 06. – 09:23

Szeretnék egy teljesen baráti, laza blueszenekart alapítani és örömzenét játszani – mondja Tátrai Tibor, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, Liszt Ferenc-díj, Fonogram díj, Budapestért díj, Érdemes művész, a Petőfi Zenei Díj – Életműdíja, az Artisjus Életműdíja, és 2021. március idusa óta a Kossuth-díj büszke tulajdonosa, aki nem mellesleg Józsefváros díszpolgára is.

© Fotó
Hírnyolc

Miről álmodott a 14 éves Tátrai Tibor, az angyalföldi srác?

Egyetlen dologról. Belekerülni abba a hangulatba, amit akkor a rádióban hallhattunk. Hetente egyszer volt Komjáthy György műsora, és engem a Shadows hangzása fogott meg. Az a gitárhang abban a pillanatban padlóra küldött, amint meghallottam. Akkoriban finoman szólva is ingerszegény környezetben éltünk, de volt egy barátom, aki levitt a Sakk-Matt koncertre, és az tényleg egy sakk-matt volt. Radics Bélát hallani és látni ahogyan játszik, egy atomvillanás, sorsfordító pillanat volt az életemben. Pedig komolyan vettem a sportot is, de ott akkor eldőlt, hogy engem nem érdekel más, csak a zene. Szerencsés is voltam, de ez volt a végzetem. Persze az is „szerencse”, hogy a nagymamám nevelt, aki kemény asszony volt, karakán véleménnyel, de mégis kisebb ellenállás, mintha a szüleim nevelnek. Mert ők hátrakötötték volna a sarkamat, kukoricára térdepeltetnek, de ezt biztosan nem hagyták volna.

Viszont immár egy esztendeje nincsenek koncertek. Hogyan használta ki a karantént? Egyes kollégái alkotói válságba kerültek, mert közönség nélkül nincs impulzus, mások új dalokon dolgoznak. Önnél, hogy telt ez az év?

Lehet, hogy nem vagyunk sokan ezzel, de engem nem viselt meg. Valójában több idő jutott mindenre. Mert mikor rendesen zajlott az élet, akkor egy nagy rohanás volt minden. Egyik fellépésről mész a másikra, kevesebb időd van gyakorolni. Most viszont rengeteg időt szánok erre. Rengeteget kell még tanulnom. Mert világ életemben sokat gyakoroltam - ha látszik, ha nem. Szerintem legalább tízszer annyit gyakoroltam pályafutásom során, mint amennyi látszik.

És hogy bírja a keze?

Kilenc műtéten vagyok túl. A betegség neve Dupuytren-kontraktúra, amitől fokozatosan begörbülnek az ujjaim, és a végére teljesen behajlított állapotban rögzülnek. Viszont azt kell mondjam, úgy tűnik a betegség is képes elfáradni, mert szerencsére jó pár éve stagnál.

© Fotó
Hírnyolc

A Raktárkoncert mennyire volt megoldás a gondokra?

Nagy dolog, hogy a zenészeket megsegítették ilyen formában. Azonban ez minden, amit pozitívumként el tudok róla mondani. Mi mindent beleadtunk. Úgy zenéltünk, mintha tízezrek előtt játszanánk. Csakhogy ettől ez még nem egy kerek egész. És itt mutatkozott meg igazán, mekkora nagy a katasztrófa, hogy mit vesz el tőlünk, mindannyiunktól ez a vírus. A muzsikának az az élete, hogy legyen előadó, és legyen hallgató.

Vannak ma még zsenik? Mi kell ahhoz, hogy ma valaki egy új Hendrix, Santana vagy Radics legyen?

Az én időmben senki nem tudott igazán gitározni, mindenki csak pilinckázott. Kivéve persze Radics Bélát. Ma interneten pár perc után ezrével találsz olyan gyerekeket, akik úgy gitároznak, mint az ördög. Mondhatnánk megtelt a pohár. A technikai tudás és a gyorsaság már megvan, de ez még nem minden, ez csak az alap. Magyarországon is nagyon sok ilyen gitáros van. De zseninek születni kell, az nem tanulható. A karizma, a jelenlét vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor megmaradsz egy ügyes gitárosnak. Hiába próbálnak Amerikában is „zseniket gyártani”, akik mögött egy egész csapat dolgozik, ettől még senki nem lesz egy Santana. Aki, ha kiáll a színpadra és rákezd, akkor tudod, hogy valami csodának vagy a részese.

Rengeteg díj van a vitrinjében. Kis túlzással már csak a Grammy hiányzik.

Az ember nem a díjak gyűjtésére koncentrál az életében. Viszont nagyon hálás vagyok értük. Így 68 évesen, ha visszatekintek és belegondolok abba, hogy több mint 50 éve zenélek, mondhatnám végig zenéltem egy életet, azt végig melóztam, és most egy szakmai grémium ilyen módon elismeri a munkám, az nagyon megtisztelő. Ilyen nem esik csak úgy az ember ölébe. A Kossuth-díj értékét pedig nem lehet szavakkal kifejezni, egyszerűen képtelenség. Nagyon keményen hajtottam, mindig mindent beleadtam, mindenkitől tanulni akartam és akarok. Még most is rengeteg tanulnivalóm van, bármily hihetetlen, még a zenélésről is. Mondhatnám, hogy ez a korona a pályafutásomon, de még félreértenék, és azt gondolnák királynak képzelem magam. Pedig mi sem áll távolabb tőlem.

© Fotó
Hírnyolc

Ön nem csak Kossuth-díjas, hanem Józsefváros díszpolgára is. Nemrég a kerületi polgármester arról írt, hogy egy korábbi, Józsefvárosi Becsületkereszttel kitüntetett polgár kitüntetését visszavonja, mert másként vélekednek egy egyetemi átalakításról. Ön szerint normális az, hogy a jelenlegi városvezetés annulál egy 10(!) évvel ezelőtti elismerést? Ennyi erővel egy új kormány esetén 2 év múlva visszavonhatják a Kossuth-díját, mondván, hogy nem tetszik a gitárnyak fogása...

Lehet, hogy ez politikailag, vagy jogilag elfogadható, belefér. De én inkább erkölcsi oldalról közelíteném meg ezt a kérdést. Hogy juthat eszébe valakinek, hogy egy olyan díjat, amit nem ő adományozott, elvegyen? Honnan veszi a bátorságot? Ez egész egyszerűen elfogadhatatlan. És véleményem szerint ez nem is történhet meg.

Tőlem ezt a Kossuth-díjat csak az veheti el, akitől kaptam.

Ha valaki más mégis úgy döntene, hogy elveszi a díjat, attól az az elismerés, még az enyém marad. Azt nem veheti el tőlem. Kicsit fura hasonlat, de én azt hiszem jól beszélem a magyar nyelvet, viszont, ha holnap valaki kitalálja, hogy a magyar nyelv nincs többé, az kevés.

© Fotó
Hírnyolc

Nagy Ferót is keményen támadják a Kossuth-díj miatt. Erről mi a véleménye?

Feró a magyar zenében megkerülhetetlen. Úgy maradt színpadon és alkotott maradandót, hogy évtizedekig küzdenie kellett a rendszer ellen. Nem kívánatos személy volt. Mindezen hatalmas szembeszél ellenére soha nem adta fel, ő a mai napig felmegy a színpadra, és ugyanúgy teszi a dolgát, mint akkor. Mindenben kipróbálta magát, mindenben bizonyított. Hol itt a kérdés? Talán mindent elmond, hogy a Kossuth-díj egy művészeti elismerés, őt mégsem a színpadi teljesítménye miatt vették elő.

Miről álmodik a 68 éves Tátrai Tibor, a józsefvárosi „srác”?

Szeretnék egy teljesen baráti, laza blues zenekart alakítani. Koromnál fogva nem akarok már megfelelni, hanem jól akarom magam érezni. Igazi örömzenét játszani, a közönséget szeretném kiszolgálni. Mert a muzsikának a legnagyobb elismerés a közönség szeretete.

Rovat