Idén ünnepli ötvenedik születésnapját, visszatekintve mire a legbüszkébb?

Egy bőrönddel a kezemben érkeztem 1984-ben Nyírbátorból Budapestre. Diákként, pultosként, plakátragasztóként, zenészként, művházak tervező grafikusaként kezdtem, pörögtem az éjszakában. Majd amatőr és profi színházi társulatokban, amatőr és profi filmekben szerepeltem. Szépen lassan eljutottam idáig. Úgy érzem, egy tízfokos létra ötödik fokánál járok: van még mit tanulnom, hová fejlődnöm, de büszke is vagyok mindarra, amit elértem. Minderre. A szakmai sikereken túl büszke vagyok 3 gyermekemre is, csak azt sajnálom, hogy nem tudok annyi időt velük lenni, mint amennyit valóban szeretnék.

Van olyan szerep, ami eddig kimaradt az életéből, de mindenképpen szeretne eljátszani?

Vannak szerepek, amelyek már elmentek mellettem, de III. Richárd karakterét mindenképpen megformálnám. És akadnak még további jó kis királyos, herceges szerepek.

Színészetet nem tanulta „hivatalosan”, miben jelentett ez előnyt vagy hátrányt karrierje során?

A kezdetekben egy kicsit zavart, ugyanakkor mondták többször azt is, hogy engem csak elrontott volna a főiskola. Csiszolatlanul, kissé nyersen érkeztem a szakmába, de nekem pont jó volt ez így. Szépen lassan beletanultam a helyzetekbe, rájöttem technikákra, a rutin meg egyre csak gyarapodott.

A józsefvárosi Tilos az Á-ban indult „karrierje”, hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

Pultosként toltam, boldog éveket töltöttem itt, a Mikszáth térnél, ma már nincsenek ilyen helyek. Mindenki ott volt: színészek, zenészek, festők, kritikusok, néptáncosok, rockerek. Brutális szabadságérzése volt itt az embernek. Egyszerűen jó volt itt, s nem cseszegették egymást az emberek. Ezekből a tapasztalatokból, életérzésekből ma is sok mindent fel tudok használni egy-egy szerep megformálásában. Itt alapítottuk meg a Tilos az Á Performance Színházat is Vajdai Vilivel.

Hogyan került a Bárka Színházba?

A pult mögött álltam – tiszta hollywoodi sikersztori – és ott szúrt ki Csányi János rendező. Meghívott a Játék című darabba, aminek 1993 februárjában volt a premierje. A képzőn grafikusként tanultam, úgyhogy én terveztem a plakátot is. Ezután belekerültem egy legendás előadásba, a Szentivánéji álomba, amivel sok díjat elhoztunk, s beindult a szekér.

Volt szabadúszó, jelenleg a Thália Színház tagja. Egy ismert színésznek melyik kategória a jobb?

Mind a kettőnek megvan a maga szépsége. Nagyon jó egy társulathoz tartozni, egy csapathoz, a Katona József Színházban 11 évig voltam. De ami ki volt írva a próbatáblára, azt neked meg kellett csinálnod. Szerettem itt lenni, nagyon sokat köszönhetek a kollégáimnak és Zsámbéki Gábornak is mind szakmailag, mind emberileg. 2004-tól jött a nagy szabadúszás, a másik „véglet”. Hajtod a melókat, amelyek egymásba érnek, ebben az időszakban rengeteget forgattam, tévéműsorokban szerepeltem. A Tháliához 2012 óta tartozom, a színház jó pár darabjában játszom. Tavaly októberben mutattuk be például a Thália Télikertben a Trainspottingot Horváth Csaba rendezésében. Tudni kell a darabról, hogy a drogfüggőségről szól, és végig szlengben van írva. Nagy kihívás volt mindannyiunk számára – négyen játsszuk – az egész próbafolyamat. Mégis az egyik nagy kedvencem. (Az interjút március 8-án készítettük. A koronavírus elleni védekezés részeként azóta – a legtöbb színházhoz hasonlóan – a Thália Színház előadásai is elmaradnak.)

Toxikoma címmel könyvet is írt korábbi, keményebb, kábítószeres éveiről. Az írás a terápia része volt?

Tragikus, olykor viszont nagyon extrém, egyszerűen hihetetlen sztorikat éltem meg. Mindezt ki akartam írni magamból… Mondhatjuk, igen, a terápia részeként… Először egy barátom segítségével terveztem a könyvet, de a kiadó – látva pár oldal vázlatot – és Csernus doki azt mondta: Győző, ezt neked kell megírnod. Fél év alatt meg is született a mű, most pedig már az ötödik kiadásnál tart. Vicces (a kezébe veszi a kötetet), így készen, kinyomtatva-kötve még nem olvastam.

Hamarosan pedig a vásznon is megelevenednek kábítószeres élményei…

Három évvel ezelőtt kerestem meg Illés Gabriella producert, akivel a Játékkészítőn és az Álomutazón dolgoztunk együtt. Vele kezdtük el a munkát, a rendező kiléte pedig már a kezdetekben nem volt kérdéses: Herendi Gábor volt a kiszemelt, akivel ugye a Valami Amerika-mozikat csináltuk. Drámai ihletésű, nagyközönségnek szánt mozi a Toxikoma, amiben Csernus doki és Szabó Győző feszül egymásnak. A vásznon Bányai Kelemen Barna és Molnár Áron formál meg minket. A film első változatát pár napja láttam egyedül egy teremben, nagyszerű lesz. A film kezd lassan összeállni, a vágásban most már a finomítások és az utómunkálatok jönnek.

A Toxikoma tehát már a „vágóasztalon”, mindeközben mit csinál ön?

Sose voltam az a láblógatós típus. Új könyvön dolgozom, amely részben fiktív, részben valós eseményeken alapul, hihetetlen sztorijaim vannak még. Közben két forgatókönyv is készül: az egyik egy játékfilm, amelyben én is játszanék, a másik pedig egy sorozat-terv: egy 80-as években játszódó, melegítőnacis, maffiózós sztori.

Mi az, ami kimaradt eddig az életéből?

Habár sok helyen jártam, imádok utazni, de egy jó pár helyre elmennék még. Szeretem az életet: utazni, jó kajákat enni, motorozni, a családdal lenni. A luxus nem érdekel, az élmények embere vagyok.

Részben visszatérve az első kérdésre: arra is büszke vagyok, hogy megmaradtam annak az egyszerű, nyírbátori srácnak, aki 14 évesen Budapestre érkezett, s ezen a jövőben sem szeretnék változtatni.

SZÖVEG: Nedbál Miklós