Trianon történelmi traumájának lélektani megközelítése

Bányai Rudolf | 2020. 06. 04. – 09:00

Ifjak hallgatják érdeklődve az idős magyar bácsi életéről való visszaemlékezését: „Az Osztrák–Magyar Monarchiában születtem, Csehszlovákiában jártam iskolába, Magyarországon voltam katona, a Szovjetunióban dolgoztam s Ukrajnában töltöm nyugdíjas éveimet. – Akkor jó sokat tetszett költözködni, bácsi. – Én bizony életemben ki nem tettem a lábamat Ungvárról, fiam!”

© Fotó
emnt.org

Előfordulnak az életben olyan súlyos veszteségek, amelyek feldolgozása meghaladhatja az erőnket. Több pszichológiai kutatás is alátámasztja, hogy a megoldatlan traumák nemzedékről-nemzedékre, automatikusan átöröklődnek. Ebben a helyzetben pedig nincs más lehetőség, a befejezetlen lelki munkát a következő generációknak kell elvégezniük. Nehéz elképzelni, hogyan lehetséges az, hogy valaki egy olyan súlyos megrázkódtatást dolgozzon fel, amely ugyan ott él benne mélyen, de önmaga sosem élte át. A józanész azt mondatná velünk, hogy száz év elteltével képtelenség egy nemzet, egy kultúra veszteségének a fel nem dolgozott gyászát megtalálni az utódokban, azonban sajnos mégis lehetséges.

A XX. század folyamán számos tömegméretű traumatizációt előidéző esemény történt. A háborúk kegyetlensége, az államhatárok változásai, a terrorral uralkodó diktatúrák mind hozzájárultak a kollektív, nemzeti traumákhoz. Az ilyen traumatikus élmények esetében is szükség van lelki feldolgozásra ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak. Ezen identitástraumák szempontjából az etnikai és nemzeti sérelmek kiemelkedő jelentőségűek, hiszen a nemzet által megélt történelmében a saját, illetve a külső csoportokhoz rendelt érzelmek végül jellemzővé válnak az egész csoportra nézve így identitásuk részét képezik.

A nemzeti identitás azért is ilyen fontos ma a XXI. században, mert ezzel van a legősibb kapcsolatunk.

Ezért olyan nagy erejű, s azért hív elő olykor irracionálisnak tűnő viselkedéseket. Ez az oka tehát az intenzív, világokat mozgató energiáknak, melyek a nemzetekben dolgoznak, dolgoztak a XX- XXI. század nagy „viharaiban”.

László János pszichológus szerint a kollektív identitás létrejöttéhez nem fontos, hogy egy csoport jelenleg élő tagjai közvetlenül erőszakosság elszenvedői legyenek. A közös csoportba tartozás és a csoporttal való azonosulás elegendő lehet ahhoz, hogy az traumatikus eseményben közvetlenül nem érintett csoporttagok is a sajátjukként éljék meg a veszteségeket.

Egy nép „történelmi pályája” az életpályához hasonlóan egy nemzet identitásának fontos építőeleme.
 

Emellett a kollektív emlékezet érzelmi reprezentációja tartalmazza a nemzeti csoport jellegzetes érzelmi megküzdési módjait is.

Eszerint a megosztottság Magyarországon és az általános negatív attitűd valószínűleg a történelmi múltunkban elszenvedett veszteségek, traumák feldolgozásának hiányából származik.

Amennyiben a gyász természetes folyamata nem zajlik le, bizonyos tünetek fennmaradnak és azok negatív hatásai továbbra is megfigyelhetőek lesznek. Ennek egyik legfontosabb jelensége a tagadása sérelmekkel kapcsolatos gondolatokról, a veszteségről történő beszélgetéstől való teljes elzárkózás. Freud az Egy illúzió jövője című művében is amellett érvel, hogy

a kollektív traumák esetében a terapeuta szerepét azoknak kell átvenniük, akik azáltal segítik a feldolgozást, hogy beszélgetéseket, vitákat folytatnak a nyilvánosságban a traumatikus eseményről.

Esetünkben az elmúlt 100 év túlnyomó részében a politikai elit ellehetetlenítette sérelmeink feldolgozását, amikor a Trianon okozta veszteségekről évtizedekig beszélni sem lehetett. Míg a békediktátum aláírását követő Horthy-rendszerben a revízió központi téma volt egészen a II. világháború végéig, addig a szocializmus alatt a trauma átkereteződött a szovjet ideológiának megfelelően, majd tabu témává vált, és csak a rendszerváltást követően kezdődhetett meg újra a Trianontól való párbeszéd.

Ezzel természetesen a társadalmi és erkölcsi normák erejüket vesztették. Az addig természetesnek hitt közös jövő képe és a társadalomban az altruizmus szinte megszűnt létezni. Ez a mentális hanyatlás és a bizonytalanság pedig egy állandó „tanult tehetetlenséget” eredményezett. 

Az elmúlt évtizedek történelme tehát látványosan szemlélteti, hogy a hatalmi szándék hogyan veheti célba a történelmi emlékezést: a nemzeti ünnepeket és megemlékezéseket, tradíciókat, mert ezek megváltoztatásával képesek hatni a kollektív emlékezetre.

© Fotó
hirtv.hu

A magyarság megosztottsága, különösen a nemzeti értékrendre és a kollektív identitásra nézve rendkívül ártalmas jelenség. Nincs a politikai elit közötti megegyezés, közös minimum, amely a nemzet alapértékeire vonatkozna.

A valósághoz való alkalmazkodás pedig megköveteli a trauma feldolgozását. A mindenkori politikai elitnek éppen ezért erkölcsi kötelessége a társadalom kollektív veszteségei következtében kialakult gyász feldolgozásának a segítése egyrészt a nemzeti minimum elfogadásával úgy, hogy nem kérdőjelezik meg azt semmilyen vélt, vagy valós gazdasági, politikai, vagy személyes haszon érdekében, másrészt a társadalom kollektív emlékezetében fennmaradt események életben tartásával például megemlékezések és nemzeti ünnepek formájában.

Mert a megélt, aktív múlt tartja fenn egy nemzet valódi identitását, s ezáltal teszi lehetővé a kulturális kohézió létének folytonosságát. Minél polarizáltabb, agresszívabb egy nemzet társadalmi megosztottsága, annál reménytelenebb valamifajta emlékezeti és identitásbeli egység létrejötte, és ezzel egy közös, pozitív jövőkép megalkotása.

Szöveg: Horváth Lilla

Rovat