Esztergomban született, mégis nyolcadik kerületi gyereknek tartják. Hogy is van ez?

Mert születésem után szinte rögtön a kerületbe költöztünk, Józsefvárosban nevelkedtem, a Bacsó Béla Általános Iskolába jártam, édesanyám a mai napig a József utcában él. A kézilabda is itt került az életembe, a testnevelőtanár Kőhalmi Gyula bácsi révén. Ő volt az, aki rávett minket, hogy a kézilabda legyen a sportágunk. Az idő őt igazolta, hiszen a Józsefvárosi Sportiskola után a Vasas mindenáron le akart igazolni, 17 évesen már az NB I-ben, felnőttek közt játszottam, bekerültem a válogatottba. Aztán 18 évesen bevonultam katonának, így a Honvédhoz kerültem.

1982. május 9-én, azaz 40 éve sikerült is a Honvéddal megnyerni a BEK-et, és példátlan módon 24 órával később a Vasas női csapata is véghez vitte ugyanezt a bravúrt.

Amiben szeretném azt gondolni, hogy nekünk is nagy szerepünk volt. Mi Svájcban játszottunk, itthon 9, ott 6 góllal nyertünk, majd a meccs után felszálltunk a repülőre, és a reptérről rögtön a Fáy utcába mentünk, ahol pont kezdtek a lányok. Bevonultunk a csarnokba, csapatkapitányként én vittem a kupát, ahol 2000 ember olyan őrjöngést művelt, hogy ott más nem nyerhetett, csak a Vasas.

Olimpiákon is sikerült szép eredményeket elérni, de ha jól gondolom ott akad némi hiányérzet is?

1976-ban Montreálban voltam először olimpián, ahol sajnos csak 6. helyen zártunk, és Moszkvában is csak a 4. hely jutott. Talán furcsa, hogy mindkettőre azt mondom „csak”, de nekünk ez csalódás volt. Nem is beszélve a 84-es olimpiáról, ahová szintén kijutottunk, csak a politika közbeszólt.

És „mi lett volna, ha”?

Ennek a generációnak az lett volna a csúcspontja. Akkor voltunk a legjobb erőben és formában. Előtte nyertük meg két évvel a BEK-et, szerintem a döntőt simán elérhettük volna. Főleg azért érzem így, mert két év múlva ez a csapat világbajnoki döntőt játszott. Azóta sokat beszéltük, hogy ha ott lehettünk volna az 1984-es olimpián, és esetleg érmet nyerünk, akkor 86-ban biztosan világbajnokok vagyunk. Nagyon más lett volna a közeg, így pedig ez volt az első nagy döntőnk, nem volt meg a kellő tapasztalat. Kár érte.

Fotó: Kenyeres József

Az edzői pályafutásából is talán kihozhatott volna többet?

Elég sokáig voltam külföldön. Két évig Svájcban játszottam, és még további hét évet Németországban, ahol játékosedzőként kezdtem bele az edzősködésbe. Mikor 1994-ben hazajöttem, örültek a kézilabda szövetségben, hogy na végre hazajött ez a generáció – Kovács Péterrel együtt – , majd átvesszük a hatalmat, és átadjuk amit tudtunk. Csak aztán nem lett belőle semmi. Talán mi is jobban menedzselhettük volna magunkat.

Mikor lesz újra BL-győztes magyar csapat?

Még Hajnal Csaba nagy álma volt, hogy a Veszprémből csinál egy nagyon jó csapatot. Ez részben össze is jött, és valahol mégsem. Sokszor beszélünk róla kézilabdás körökben, hogy egyetlen dolog hiányzik: meg kell tanulni győzni. Ez a legnehezebb feladat. A Honvéddal mi is négyszer voltunk a négy között, ahol az első három alkalom a tanulásról szólt, és csak 82-ben tudtuk megtenni az utolsó, legnagyobb lépést. Valami még hiányzik ebből a mostani Veszprémből. Nem mellékesen megjegyezve, hogy a magyar játékosok, Lékai, Sipos és Ligetvári is csak epizódszereplők.

Sokat változott a kézilabda az elmúlt évtizedekben. Jó irányba?

Most finomítani próbálják a játékot, és szerintem kicsit kezdi elveszíteni a varázsát. A mai kézilabda igazi atlétákról szól. Nagyon gyors a játék, elképesztő fizikális állapotú játékosok vannak, 190-200 cm magasak, igazi gladiátorok. Ez alatt csak olyan klasszisok tudnak érvényesülni, mint például a holland válogatott irányítója, Luc Steins.

Ilyen tehetségek terén utánpótlásban még jól állunk, példaként felhozhatnánk a mostani U20-as lányok vb-jét. Utána hol követjük el a hibát?

Iszonyú ügyesek és tehetségesek a lányok, a korosztályokban mindent nyernek. Itt egyetlen dolog, amit nem veszünk észre, hogy a többi csapatnál kiválasztási rendszer van. Az átlövők 180 cm felettiek, a beállók olyan méretűek, ami a nemzetközi mezőnynek megfelelő. Talán ifi és junior szinten még nem meghatározóak, de mikor 2-3 év múlva szembe találkozunk velük, akkor jön a meglepetés. A mieink közül mind nagyon ügyes kézilabdás, de alacsony, miközben nemzetközi szinten a norvégok, oroszok jönnek az 1,80 feletti játékosokkal. Látom a NEKA-ban, hogy nálunk is vannak ilyen lányok, de mikor világversenyről van szó, az ügyeseket viszik. Egy példa erre Henny Reistad, aki itt volt a junior vébén Debrecenben, ahol elmondták, hogy egy ügyes kis játékos. Mostanra, három-négy év elteltével pedig szerintem a világ legjobbja. Talán nekünk is el kellene vinnünk kevésbé érett játékost ezekre az utánpótlás világversenyekre, a jövőre gondolva. De sajnos már ebben a korosztályban eredménycentrikusak vagyunk.