Mi vitte az asztalitenisz világába?

Mindig is része volt az életemnek a sport. Kisgyerekként még labdarúgónak készültem: közel volt a diósgyőri stadion, ahol Solymosi Pixinek (Solymosi Ernő, olimpiai és Eb-bronzérmes válogatott) szedtem a labdát, mert az ő játéka tetszett a legjobban. Az iskolában viszont kosárlabda edző volt a tornatanár, így ott azt játszottuk. A szünetekben viszont a pingpong volt a legnépszerűbb.

Forgóztunk, ezeket rendszeresen én nyertem, így az iskola engem nevezett be egy versenyre. Mivel ütőm sem volt, ezért édesapám készített egyet. Hungarocell borítás került rá, ami viszont annyira kopogott, hogy megzavarta az ellenfeleket, így mindenkit legyőztem. Ezután lehívtak a DVTK-ba , hogy megnézzék hogyan játszom, ám az igazolt versenyzők könnyedén megvertek. Ezt követően három hónapon keresztül egy barátommal reggeltől estig edzettünk, és annyit fejlődtem, hogy az igazolt versenyzőket is sikerült megvernem.

Fotó: Ványi Ákos / Hírnyolc

Az Ön nevéhez fűződik a kiflipörgetés. Hogyan jött létre a mozdulat?

Egy hosszú – 10-12 órás – edzés után meccset játszottunk Tatán. Éjfél körül már fáradt voltam, és akkor kaptam egy labdát az asztal szélére. Belepörgettem, így a hálót megkerülve pattanás nélkül csúszott az asztalon a labda. Ezt kezdtem el gyakorolni, így nemcsak tenyeressel, hanem fonákkal is meg tudtam csinálni később. Ma már kínaiak tanítják a mozdulatot, banánpörgetésnek nevezik. Mindig is szerettem új dolgokat felfedezni. Így volt ez akkor is, amikor a kínaiak példájára – akik a labdát úgy emelték fel, hogy az az ütő aljához tapadt – kerestem a lehetőséget, hogyan tudnám megtenni én is. Végül egy autóápolószerrel sikerült elérnem a célom, aminek eredményeként a kínaiakat is simán le tudtuk győzni 79-ben.

Melyik felállás feküdt Önnek a legjobban: az egyéni vagy a páros?

A párost jobban szerettem, mert ott jobban kijött a taktikai játék.

A legendás Jónyer István-Klampár Tibor páros Fotó: Petrovits László / MTI

Nemrég volt az öregfiúk világbajnokság, ahol a világ legjobb páros játékosának neveztek ki.

Pályafutása során sok országban megfordult. Melyik a legemlékezetesebb története az utazásokkal kapcsolatosan?

A svéd és a francia tornákon rendszerint elindultak a sport legjobbjai. Így ez a két úticél volt számomra is a legkedvesebb. Svédországba is szerettem menni, de Párizs volt a kedvenc városom. Ott voltam olyan versenyen, ahol egy hétig egy percet sem aludtam, csak a teremben, a mérkőzések között. Annyi szépség van ott, hogy nem lehet betelni vele.

A sportsikerek mellett számos elismerést is bezsebelt életútja során. Melyik a legkedvesebb és miért?

A legelső a Magyar Érdemrend tisztikeresztje volt, nagyon kedves számomra. Emellett mostanában kaptam meg a Nemzet Sportolója címet, továbbá beválogattak a Halhatatlan sportolók közé is, aminek beiktatása a közeljövőben lesz. Elnyertem a Magyar Örökség-díjat, illetve több település is díszpolgárrá avatott. Amikor kapok egy ilyen díjat, az mindig felemelő érzés. Jó tudni, hogy ennyien emlékeznek a játékomra.

Fotó: Ványi Ákos / Hírnyolc

A Nemzet Sportlójaként gondolom sok felkérésnek tesz eleget, mit csinál a szabadidejében?

Van egy bérelt telek, ahol jó kikapcsolódni, kertészkedni, de mind a mai napig lejárok pingpongozni, mert az továbbra is megelőz mindent.

Az 1956-os Szabadságharcosok Világszövetsége március 15-én a “Hűség a hazához” érdemrend nagykereszt kitüntetést adományozta Önnek itt, Józsefvárosban. Van-e esetleg más kapcsolata, kedves emléke, ami a kerülethez fűződik?

Amikor a Spartacusnál voltam, a józsefvárosi Ganz-Mávag csapatához sokat jártunk edzeni. Jó kis meccseket játszottunk velük.

Mit tanácsolna egy fiatal, pályakezdő asztaliteniszezőnek?

Ahhoz, hogy valaki eredményes játékos legyen kellenek a motivációk. Minél több időt tölt valaki az asztal mellett, annál jobban fog fejlődni. Én például négy évet jártam Miskolcról minden nap edzésre, hétvégén pedig mentünk versenyekre. Emellett fontos, hogy merjünk nagyot álmodni, azaz el is kell hinnünk, hogy sikerül jó eredményeket elérni. Az is fontos, milyen példaképet választunk magunknak. Én Balczó András öttusázót nagyon szerettem emberként és versenyzőként is.