James Clark Jr. skót földműves családba született a Fife megyei Kilmany-ben, 1936. március 4-én. A járművek tizenéves korában kezdték érdekelni, amihez hozzájárult az is, hogy nővére egy helyi versenyzőhöz ment feleségül. Előbb kölcsönkapott autókkal vett részt kisebb ralikon, aztán ahogy sorban jöttek a sikerek, egyre több lehetőség nyílt meg előtte.
23 évesen egy különleges ajánlatnak köszönhetően már az F1 kapujába került, hiszen megállapodott az Aston Martinnal egy versenyzői szerződésről. A brit márka terve azonban dugába dőlt, de végül így ismerkedett meg Colin Chapmannel, a Lotus tulajdonosával. A legendás csapatfőnököt hamar lenyűgözte a fiatal skót teljesítménye, aki 1960-ban az ő egyik autójával debütálhatott a királykategóriában.
Fotó: jimclarktrust.com
A Lotus a kezdeti években a rengeteg bosszantó technikai hibáról volt híres, amelyek megfosztották őket néhány erős eredménytől. Clark az első két éve során így is elcsípett pár dobogót, de kétszer is komolyan elgondolkodott azon, hogy kiszáll a sportból. Először az 1960-as Belga Nagydíjon, amely az F1 egyik leggyászosabb hétvégéje, hiszen a futam során két pilóta is (Chris Bristow és Alan Stacey) halálos sérüléseket szenvedett. A másik nehéz időszakot a következő év Olasz Nagydíja után élte át, amikor Wolfgang von Trips az ő autójának ütközve csapódott ki a nézők közé. Noha Clark vétlen volt a balesetben, sokan eleinte mégis őt okolták a tragédiáért, ennek terhét pedig nem viselte könnyen. Ám Chapman mindkét esetben meg tudta őt győzni a folytatásról.
A Lotus ’62-re már győztes autóval állt elő, amellyel a skót pilóta Spában meg is tudta szerezni élete első F1-es diadalát. A szezonzáróra érkezve még a bajnoki címre is maradt esélye, de egy olajszivárgás miatt az élről esett ki, amivel a végső győzelem Graham Hillhez került.
A következő szezonra ellenben már minden összeállt: Clark a tíz futamból hetet megnyert és megkaparintotta első bajnoki címét. Clark ekkorra versenyzőtársai osztatlan elismerését is elnyerte. Az autóban ülve mindig precíz és agresszív volt, esőben különösen jól vezetett, de a közönség előtt nehezen nyílt meg, és ki nem állhatta a sajtótájékoztatókat.
A hajszál híján elbukott bajnoki címet és a domináns szezont két ugyanilyen év követte. 1964-ben megint az utolsó futamon, néhány körrel a leintés előtt esett ki az élről, majd 1965-ben zsinórban hat futamgyőzelmével másodszor is a világ tetejére állhatott.
A következő év nem hozott sok sikert, de’67-ben ismét a bajnokságért harcolhatott, még ha a túl sok műszaki hiba ismét keresztbe is tett neki. Az 1968-as szezont egy újabb győzelemmel kezdte Dél-Afrikában – ekkor állt 25. alkalommal a dobogó tetején, amivel az akkori győzelmi rekordot is átvette Juan Manuel Fangiótól. Tovább azonban már nem tudta gyarapítani sikereit, hiszen nem várt módon ez volt utolsó versenye az F1-ben.
Colin Chapman és a szponzorok kérésére elindult a kísérő jellegű, hockenheimi Forma 2-es versenyen, ahol az ötödik körben lefutott az aszfaltról és a pályát szegélyező fák közé vágódott. Nyak- és koponyatörést szenvedett, a kórházba szállítás közben életét vesztette.
Nagyságát nagyon jól összefoglalja az a megjegyzés, amit távozását követően egy versenyzőtársa, Chris Amon mondott róla: „Ha ez még vele is megtörténhet, akkor mi, a többiek mégis miben reménykedünk?”
A Forma-1 legendái sorozat előző írásában Graham Hillt mutattuk be.
