Mikor léptél először a küzdőtérre?

1977-ben kezdtem, de akkor még nem ez volt a sportág neve. A Sportolj velünk! magazinból kaptam kedvet a karatéhoz, nem sokkal később bevonultam katonának. Egy cimborámmal eljártunk kyokushin karate edzésekre, 1980-ban váltottam, akkor „all style sportkarate” volt a sportág elnevezése. Versenyzőként 1991-ig léptem a küzdőtérre, majd ezt követően lettem a válogatott edzője.

De már előtte is tartottál edzéseket…

Mindig is edző akartam lenni, de a versenyzés is kellett, hiszen itt tapasztalja meg az ember a pofonokat. Már kamaszkoromtól szívesen foglalkoztam fiatalabbakkal, tanári pályát is terveztem… Végül máshogy alakult, de edzői képesítést szereztem, s később is folyamatosan képeztem magam. 1980-tól lettem edző szülővárosomban, Esztergomban a Csonka híd alatt kezdtünk, 1984-ben pedig már az első felnőtt válogatott versenyzőmmel dolgozhattunk.

Hogyan változott a srácok felkészítése az elmúlt évtizedekben?

Pár évtizeddel ezelőtt inkább az volt a lényeg, hogy minél inkább erősebbek legyünk az ellenfeleknél, kevésbé számított a gyorsaság. A technika ugyanakkor nálam mindig elsődleges szempont volt, régen is, most is.

Fotó: Ványi Ákos / Hírnyolc

Edzői karriered tekintve mire vagy a legbüszkébb?

Olyan nincs, illetve sok van… De elmondhatom, hogy az első felnőtt Európa-bajnoki ezüstérmes, Soós Rudolf, illetve az első női kick-box világbajnok, Kocsis Tünde az én tanítványom volt, ahogyan az első magyar női ökölvívó világbajnok, Pruzsinszky Ivett is.

Ugyanakkor rengeteg olyan tanítványom is volt-van, akik, ha ilyen érmeket nem is tudnak felvillantani, de nagyon büszke vagyok rájuk.

Hiszen nem csak profik járnak hozzátok…

Ez így van. S ha már büszkeség, az is egy nagyon jóleső érzés, hogy idejön a józsefvárosi termünkbe egy közel 50 éves hölgy, aki életében semmit nem sportolt, majd alig fél év elteltével heti két edzés helyett inkább háromszor járna ide… Alig hat hónap alatt sokkal fittebb lett, a hétköznapokban is jobban érzi magát, sőt, kevesebb gyógyszert kell szednie…

Hogyan indult a kerületi edzőtermetek?

2017 elején nyitottunk itt, de a IV. kerületben és Esztergomban is tartunk edzéseket. Mindenkit szeretettel várunk, van óvodás, kisiskolás csoportunk is, illetve természetesen járnak ide felnőttek is, a legkülönbözőbb edzettségi szinteken.

Fotó: Ványi Ákos / Hírnyolc

Mindeközben egyre több versenyző kerül ki innen is.

A válogatottal 2016-ig dolgoztam együtt, akkor a versenyeztetésből is egy kicsit kiszálltam. De most is van pár ügyes srác, akik itt a kerületi termünkben bontogatják szárnyaikat.

Azokat az egyetemistákat, középkorúakat, akik amatőrként jönnek hozzátok, mennyire tudod komolyan venni?

Teljesen. Amikor elkezdtem az edzősködést, alapvetően a versenyzőkre koncentráltam, mindenkiből bajnokot akartam faragni. Jó ideje már az volt a célom, hogy kialakítsak egy életformát, egy példát mutassak, bárkinek, aki hozzánk betér. Szépen fel kell építeni a technikát, az erőnlétet. A cél, hogy együtt mozogjunk, fejlődjünk, ebben több edzőtársam is segít itt.

Kicsinek tűnik ez a terem, de annál nagyobb itt az élet…

Valóban, sokan vannak itt, most is. Igyekszünk közösségé kovácsolni az ide járókat, Buják Tamás edző, tanítványom, igyekszik rendszeresen csapatépítő programokat is szervezni a termen kívül is. Tervezünk nyárra edzőtábort, de például azt is, hogy a IV. és VIII. kerületi termeink csoportjait összehozzuk.

Fotó: Ványi Ákos / Hírnyolc

Mit adott neked ez a sport?

Mindent. Örömöt, bánatot, szomorúságot, vidámságot, büszkeséget, sikert, kudarcot, de visszagondolva, inkább csak a jókra emlékszem. Nemrég például egy 40 körül úriember újra elkezdett hozzánk járni, aki masszőrként dolgozik. Elmentem hozzá, s amikor fizetésre került volna a sor, nem engedte, hogy kiegyenlítsem a számlát, sőt, a következő alkalmakkor sem. Lassan kiderült, hogy 10-11 évesen hozzám járt edzésre, de akkor a családjuknak nem lett volna erre pénze. Éveken át ingyen járt, s most, három évtizeddel később mindezt így szerette volna meghálálni. Ez ilyen gesztusok bearanyozzák az életem.