A Táncdalfesztiválos korszakodról és onnantól kezdve szinte mindent lehet tudni a szakmai és a magánéletedről egyaránt. De hol és mikor indult el a pályád?

A VIII. kerületben laktunk, a Köztársaság téri oviba jártam gyerekként. Egyszer átjöttek a szomszédos Erkel Színházból szervezők, akik statisztákat kerestek az előadásaikhoz. A cserfes, gombszemű kislányt hamar kiszúrták maguknak, tulajdonképpen innen indult minden.

Emlékszel arra, hogy mi volt az első szereped?

Persze, Orosz Júliával a Pillangókisasszony-ban, ahol ő volt Cso-cso-szán, én pedig a kisfia. Egy komplikált kimonóban játszottam, kihúzták a szemem és Júlia olyan csodálatosan énekelt, hogy a nagyáriája alatt zokogtam. A közönség azt ünnepelte, hogy milyen édes a kisgyerek, mennyire beleéli magát, pedig arról volt szó, hogy egyszerűen elvarázsolt a gyönyörű ének. Ha innentől kezdve számolom, akkor ki sem merem mondani a számot, hogy hány éve tart a pályám. (nevet)

Fotó: Steindl Gabriella

Akkor innentől már nem is volt megállás?

Ennek az időszaknak 3 év után vége lett, mert amikor másodikos voltam a tanulásra fókuszáltam. És igazság szerint anyukám besokallt, attól, hogy mindig azt nézze, hogy a művészbejáró próbatábláján ki vagyok-e írva. Nem ment a tanulás rovására, de anyu nem is akarta megvárni, hogy csak ez töltse ki az agyamat, lelkemet.

Mikor jött vissza az életedbe a szereplés?

Akkoriban az általános iskolákban a Kodály-módszer hihetetlenül jól menedzselt program volt, és az énektanárunk kórust szervezett. Neki tűnt fel, hogy jó a hallásom és a hangom se rossz, így kerültem a kórusba. Az anyukám énekes volt, viszont a karrierjét a születésem előtt befejezettnek nyilvánította, de a komolyzene, a jazz, a táncdalok, a könnyűzene, rockzene, népzene folyamatosan napirenden volt nálunk. Kamaszként rám is hatott a popzene, kialakultak az idoljaim, és ebben az időszakban éreztem azt, hogy jobban érdekel a dolog, ezért elmentem egy énektanárhoz. De ekkor még énektanárként gondoltam magamra, mert a fellépés számomra bizonytalannak és átláthatatlannak tűnt. Úgy éreztem, nem vagyok hozzá elég bátor és a mi családunkban nem volt kapcsolati tőke sem a szakmához, teljesen körön kívülinek éreztem magam. A konzervatóriumba felvételiztem, ott találkoztam Sík Olgával, aki mondta, hogy ezzel a hanggal ne akarjak tanár lenni, menjek az ő stúdiójába tanulni.

A folytatás innentől ismert: évekig énekeltél külföldön. Amikor hazajöttél, akkor magától értetődően sínen volt a karriered?

Igen, akkor már volt annyi ismertségem és kapcsolatom, és azt is tudták, hogy számíthatnak rám. Sokat köszönhetek a Magyar Rádiónak, Kiss Imrének, Bolba Lajosnak, a tv-ből Fodor Imrének, Bánki Ivánnak, Felbert Györgynek. Nagyon hálás vagyok nekik, mert azt is megtanították, hogy úgy tudunk magunk után nyomot hagyni, ha támogatjuk a tehetséges fiatalokat. Ez nekem is nagyon fontos, ha van rá lehetőségem, mindig megteszem.

Fotó: Steindl Gabriella

Te mikor hitted el, hogy van helyed a pályán?

Nagyon sok idő telt el, mire elhittem, mert olyan nevek mellett, mint pl. Kalmár Magda vagy Almási Éva, mindig kisegérnek éreztem magam. Helyén kezeltem a dolgokat, eszembe sem jutott, hogy velük azonos polcra helyezzem magam, és ez így is volt rendjén. Nem éreztem magam ettől rosszul.

A tanítás végül kimaradt az életedből, de mentor többször is voltál. Mit adott ez a lehetőség neked?

Imádtam. Nem is reméltem, hogy lesz ilyen helyzet az életemben. Az volt a csodálatos, hogy nem szakmailag gyúrtam őket, arra voltak külön énektanárok, én a lelkükre, a művészi attitűdjükre tudtam hatással lenni és erősíteni a bennük lévő géniuszcsírát. Iszonyatosan büszke vagyok rájuk, Farkas Zsolti például Angliában él, egy ottani zeneakadémián diplomázott és nagyon sikeres.

Szinte mindent elértél a pályád során: ikonikus címszerepek, televíziós lehetőségek és rengeteg fellépés van mögötted. Van valami miatt hiányérzeted?

Az a felszabadító, hogy soha semmit nem vártam el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sarokban irigykedve nem figyeltem a mellettem öles léptekkel elhúzó kortársaimat, de azt tudtam mindig, hogy ők valami olyat csinálnak, amit én vagy nem tudok, vagy nem akarok, vagy nem merek. És ezzel meg is nyugtattam magam. Viszont tényleg nagyon szeret a Jóisten, ezért mindig jöttek olyan feladatok, amelyek provokáltak, hogy na, itt vagyok, elég bátor vagy? Elég szorgalmas? Elég tehetséges? Elég bevállalós? Akkor csinálj meg! Ezeket megragadtam, mert ezek elől nem lehet félreugrani. Keresni sosem kerestem a lehetőségeimet, viszont, ha szembe jöttek velem, akkor mindig éltem velük. Én még életemben nem kopogtattam be szerepért vagy feladatért sehova. A színházat és a tv-t nem én választottam, a színház és a tv választott engem. Én egyetlen dologhoz értek, az az éneklés, és azt nem is vagyok hajlandó elengedni. Az a küldetésem, abban jól tájékozódom. A legfontosabb pedig számomra minden munkában az örömfaktor. Az egyetlen, aminek értelme van, hogy amit csinálok, abban legyen örömöm.