„Légy realista, követeld a lehetetlent!”

Szerkesztő | 2020. 09. 23. – 11:57

Elnézve a hetek óta zajló „kulturális forradalmat” kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha 1968 szelleme lengené be Budapest utcáit. Ahogy a mai fiataloknak sincsen hála Istennek semmilyen saját tapasztalatuk a diktatórikus rendszerekről, úgy a nyugati ’68-asok is a háború utáni fellendülés és jólét nemzedékéhez tartoztak, így elképzeléseik csak elméleti síkon lehettek, lehetnek.

© Fotó
Szabó Gábor/Origo

2020-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetem függetlenségének sérülésére hivatkozva, az intézmény diákjai lezárják az egyetem épületét, aztán meghatározzák ki mehet be és ki nem, ki taníthatja őket és ki nem, mit taníthatnak nekik és mit nem.

A nyugat ’68-ának kezdetén a párizsi diákmozgalmak kezdeményezői is elsősorban jellemzően a társadalom felsőbb rétegéből származtak, akik felháborodtak az intézményekben uralkodó szegényes körülményeken és felszereltségen, az idejét múlt oktatási rendszeren és a tanárok elavult gondolkodásán. Később aztán nemcsak a felsőoktatás szervezetét bírálták, hanem a tanterv kialakításának elveit is, mint a kapitalizmust konzerváló tudást. 1968 januárjában a Nanterre-i Egyetemen a magukat „veszetteknek” nevező közösség tagjai azt követelték, hogy az ott tanító professzorok ne az uralkodó közszellemet kövessék, „ne legyenek a burzsoázia láncos kutyái”. Ennek folyományaként aztán tavasszal már tömeges tüntetések és ülősztrájkok követték egymást, melyek során a diákok elfoglalták a Sorbonne-t, ahol aztán nagygyűlések során bírálták a fennálló rendet.

Igaz ugyan, a tüntetők jelentős része rokonszenvezett Mao kulturális forradalmával, de elveikben szabadulni akartak minden nemű tiltásoktól és hagyományoktól, egyszóval a kispolgári konvencióktól. A ’68-as „ellenkultúra” tehát elsősorban a polgári értékekkel, életmóddal, magatartással, és az egész kultúrájával próbált szakítani.

Ahogyan ’68-ban, úgy természetesen most is pillanatokon belül nyert politikai színezetet a mozgalom. A The New York Times ahogyan azt megszokhattuk azonnal sietett is megmagyarázni mindenkinek, hogy miről is szól a kialakult helyzet Magyarországon. Feltárták, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem blokád alá helyezése, valamint a tüntetés nemcsak az ellen való tiltakozás, hogy Orbán Viktor átvette az egyetem irányítását is, hanem a kormány ellen meghirdetett általános ellenállás jelképe is lett.

Bár nyilvánvaló volt, de innentől fogva deklaráltan nem a Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiájáról vagy az intézmény diákjairól szól a jelenlegi történet, hanem ideológiák és különböző érdekcsoportok szembenállásáról.

A fiatalság lázadása tehát nem új jelenség, a békeidők gyermekei is át akarják élni az a vezetéssel szembeni ellenállás élményét, azonban a lázadásnak is több fajtája létezik és egyáltalán nem mindegy, hogy melyikkel állunk szemben.

Az impulzív lázadók azok, akik változásra vágynak, de nem tudják, hogyan hajtsák végre ezeket, ezért – akárcsak egy félelem, gyűlölet, kétségbeesés és magány gyötrelmes keverékével küzdő tinédzser – bármi ellen képesek fellépni annak érdekében, hogy hatást érjenek el. Ez a lázadás terméketlen és önpusztító formája, amely viszonylag gyakori, és amelyet gyakran az önkifejezés képtelenségének eredményének tekintenek.

Ebben az esetben az érintettek könnyen manipulálhatóak, így – ahogy ezt tapasztalhatjuk – a politika és a különböző érdekkörök könnyen saját céljaikra használják fel őket. Majd ahogyan az lenni szokott, ahogy a helyzet és az érdekek változnak kihátrálnak mögülük. Ahogyan 1968 után a hidegháború nyugati és keleti oldalának országai megőrizték gazdasági jogi berendezkedésüket, társadalmi struktúrájukat, politikai intézményeiket, a lakosság többsége pedig elfordult a diákoktól.

Franciaországban pedig De Gaulle tábornok győzelme következett.

Szerző: Horváth Lilla