Úgy tudom, a Vajda Péter utcai iskola növendéke volt. Józsefvárosból származik?

A családunk régi tisztviselőtelepi család, amely még az 1900-as évek elején vásárolta azt a házat, ahol felnőttünk. Négyen voltunk testvérek, és mindannyian a Vajda Péter utcai általános iskolába jártunk. Akkor még nagyon sok gyerek volt a környéken: az iskola egyik részébe a lányok jártak, a másikba a fiúk és délelőtt, délután is volt oktatás.

Fotó: Hírnyolc

Hogyan emlékszik vissza az iskolaévekre?

Vallásos neveltetésünkből fakadóan alapvetően jó gyerekek voltunk. A bátyámmal rendszeresen jártunk ministrálni, ebből következik, hogy nagy stikliket nem követtünk el. Nagy fejtörést a rosszaságainkkal nem okoztunk a tanárainknak, akikre ma is szeretettel emlékezem. Általában véve mondhatom, azok az évek, amelyeket az iskolában töltöttem el, kedves emlékek.

Milyen volt akkor a környék?

Sokkal csöndesebb volt, mint manapság. Sokszor jöttek hozzánk gyerekek, és a kert nyújtotta biztonságban tudtunk játszani, a szabadban lenni. Emlékeszem, az is kuriózum volt, amikor elhaladt egy autó a ház előtt. Ma már inkább az számít eseménynek, ha pár percig nem jön autó. Nagyon sok ismerős, barát lakott a közelben, egy szép közösség alakult ki a Tisztviselőtelepen. Mára sokat változott a környék, de a békesség, csöndesség valamiféleképpen most is jelen van.

Mikor és hogyan dőlt el, hogy teológiai pályára lép?

Ez egy folyamat volt. Egészen kiskoromtól fogva ministrálni jártam előbb a Rezső téri, később a Golgota téri templomba, amit később sajnos felrobbantottak.

Fotó: Baranyai Attila / Hírnyolc

Közel voltam a papokhoz, tetszett a miliő, ami a templomon belül van, és élveztem, hogy meg tudom oldani a feladatokat, amit kapok. Egyre inkább azt éreztem, hogy az életem akkor lenne teljes – s talán a Jóisten is ezt várta tőlem – hogy ezt az utat válasszam. Így 1969-ben jelentkeztem az esztergomi szemináriumba, amit sikeresen elvégeztem.

A szomszédos kerületekben is szolgált. A véletlen műve, hogy éppen Józsefváros maradt ki?

Azt hiszem, valóban a véletlen műve lehetett. Akkoriban az volt a szokás, hogy a fiatal papok kis vidéki faluban szereztek gyakorlatot. Én Ludányhalásziban kezdtem, majd jött Szécsény. Onnan Ferencvárosba vitt az utam, a Haller téri templomban lettem plébános, majd Erzsébetvárosba, a Rózsák téri templomba kerültem. Ezt követően Paskai bíboros mellett helynökként dolgoztam, majd segédpüspöknek neveztek ki, 2003-ban pedig megyéspüspök lettem Székesfehérváron.

Fotó: Ványi Ákos / Hírnyolc

A Magyar Katolikus Rádió, amelynek vezérigazgatója, 18 éve jött létre. Beváltotta a hozzá fűzött kezdeti reményeket?

A templomi igehirdetések nem jutnak el mindenkihez, de nekünk olyan mondanivalónk van, ami az egész társadalomnak szól. Ennek eszköze a rádió, aminek vezetésére még segédpüspökként kértek fel. A szakmai oldalt rádiós szakember végzi, nekem az a dolgom, hogy az egyház szellemiségét őrizzem. Először középhullámon indult a sugárzás, ami hihetetlen messzeségbe is eljutott, ám a magas költségek miatt áttértünk ultrarövid hullámra, ez viszont csak kis területeket fed le. Lassan terjeszkedtünk, de ma már, az egri Szent István Rádióval közreműködve, nagyjából teljesen lefedjük az országot. A rádió úgy gondolom, elérte a célját: szeretik, sokan hallgatják, és értékelik, hogy törekszünk a helyes beszédre, illetve arra is, hogy a hírekben megpróbáljuk a szépet is bemutatni.

A Magyar Katolikus Karitász elnöke is. Mik a szervezet fontosabb célkitűzései?

A karitász két lábon áll: egyrészt professzionális szervezet, ahol szakemberek különböző helyzetekben segítenek eszközökkel, szaktudásukkal. Másrészt a plébániákon szerveződő önkéntes csapatokból áll, amelyek helyben végzik a szeretetszolgálatot. Amikor eljön egy ilyen ünnep, mint a karácsony, a karitásznak is küldetése, hogy minél többeken segítsen.

Fotó: Hírnyolc

Sok helyen van élelmiszergyűjtés, a gyerekeknek ajándékgyűjtés. Fontos tevékenysége még a szervezetnek, hogy az emberek életminőségét segítse, eszköztámogatással, illetve az öngondoskodó szemléletet elterjeszteni. A karitász valójában a szeretet művészete.

Az idei advent a háború árnyékában zajlik. Mi az Ön karácsonyi üzenete a józsefvárosiaknak?

Advent, az Istennel való találkozásra készít fel bennünket. Arra kellene törekednünk, hogy építsük magunkban a békességet. Napjainkban sok az agresszió, a durvaság a társadalomban. Jó lenne, ha ebben tudnánk változni, és szívünkben Isten békéjét hordoznánk. Azt kívánom, hogy a családok békében, szeretetben tudjanak élni, és tapasztalják meg Isten közelségét az életükben, hozzon valódi áldást a mindennapjaikban. Béke, szeretet legyen családban, országban és mindenhol, ahol ez hiányzik, mert ha béke van, az embernek mindene megadathat, ha nincsen, akkor mindent elveszthetünk.